80 éves Básti István, a "báró"

Básti István Salgótarjánban született, 1958-ban igazolta le a helyi Bányász, 1963-ban mutatkozott be a felnőtt csapatban, még az NB I B-ben. Az élvonalban 1964 és 1979 között 327 alkalommal lépett pályára, 56 gólt szerzett. Eleinte csatárt, főleg középcsatárt, majd 1968 után középpályást játszott.

Az SBTC-vel 1972-ben bajnoki bronzérmet szerzett. 1967-ben tagja volt a Magyar Népköztársasági Kupa-döntős csapatnak. Egyik legjobb idényében, az 1968-asban bekerült a Népsportnál az osztályzatok alapján összeállított B-csapatba: Fatér (Csepel) – Keglovich (Győr), Páncsics (FTC), Vági (Bp. Honvéd), Marosi (Bp. Honvéd) – Dunai III (Ú. Dózsa), Básti (SBTC) – Kocsis (Bp. Honvéd), Albert (FTC), Dunai II (Ú. Dózsa), Nagy L. (Ú. Dózsa), egy évvel később pedig még előrébb lépett: már az A-csapatban szerepelt a neve!

Az 1970–1971-es ismét bekerült a legjobbak közé került az átlagosztályzatok alapján, Fatér (Csepel) – Török (MTK), Páncsics (FTC), Konrád (P. Dózsa), Juhász P. (Ú. Dózsa) – Répás (SBTC), Básti (SBTC) – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó (mind Ú. Dózsa) alkotta a tizenegyét.

Az 1971–1972-es idény nagy meglepetését a már az előző szezonban is a legjobb vidéki alakulatként záró salgótarjáni bányászcsapat szereplése jelentette. A Marosvári Béla által letett alapokra sikerrel építkezett Moór Ede, és első számú segítője, a később a Diósgyőri VTK-val vezetőedzőként is nagy sikereket elért Szabó Géza. A tarjániak kitűntek a mezőnyből remek erőnlétükkel, ezt azokon a speciális edzéseken szerezték meg, amelyeken Szabó Géza ólommellényben futtatta őket. A módszer akkoriban újdonságot jelentett, az egyébként testnevelő tanárként is dolgozó erőnléti edző a hollandoktól leste el, és sikerrel alkalmazta itthon. De nem csak az volt a sikerek titka, hanem, hogy a fekete-fehérek bárki ellen mertek játszani, okkal bíztak a Szalay, Répás, Básti hármasban, övék volt a bajnokság legjobban teljesítő középpályás sora.

Nem ijedtek meg a fővárosi csapatok ellen sem, a „Salbétécé” ősszel döntetlent játszott a Ferencvárossal és a Dózsával is, s története során először, dobogós helyen zárta a félidényt. A fekete-fehér bányászalakulat a tavaszi idény vége felé biztos esélyese volt az Újpesti Dózsa mögötti második helynek. Ám a hajrában, az egyik kulcsembert, Szalay Miklóst nélkülözve összeomlott, a betonvédelmére építve a második legjobb tavaszi eredménysort produkáló Tatabányától (1-4), valamint a Videotontól (4-7) és a bajnoktól (1-6) is súlyos vereséget szenvedett, s így a Bp. Honvéd, jobb gólkülönbségével megelőzte. Így is története legjobb szereplését produkálta.

A korszakban legendás Szalay, Répás, Básti középpályás sor feladatmegosztásáról mondta Básti István Posch Ede: Félistenek című könyvében: „a csapatunk lelke, motorja a három középpályás, a híres tarjáni trojka, Répás Béla, Szalay Miki és jómagam. Mi hárman ideálisan kiegészítettük egymást. Béla 75 százalékig védekezett, olykor helyettem is elvégezte a kulimunkát, de támadni is tudott. Miki a támadásban volt otthonosabb, de a védekezésből is kivette a részét, míg én egyértelműen a támadójátékot részesítettem előnyben.”

Az 1979-ig az élvonalban futballozó Básti István az 1968-as mexikói olimpián négy mérkőzésen szerepelt, 1972-ben is tagja volt az olimpiai keretnek, de nem lépett pályára. Pályafutását követően fogtechnikusként helyezkedett el.