Kiss László előadása Salgótarjánban

A jól felépített előadáson Kiss László végigvezette a hallgatóságot gyermekkorának „szárnypróbálgatásaitól” a Vasas 1976-1985 közötti stílusának elemzésén át a Bozsik program keretében szerzett utánpótlás-nevelési tapasztalatokig.

Korai éveit „gazdag” gyermekkorként emlegette, hiszen igazi bőrlabdával focizhatott, ami akkoriban ritkaságszámba ment. Labdarúgó pályafutását 15 évesen, középiskolás korában kezdte, mikor az iskolai futballmérkőzésen „felfedezték”. Sorba vette mestereit, akik különböző vezetői módszerekkel segítették saját labdarúgói stílusának kialakításában.

Külön kiemelte, hogy a sorkatonai szolgálat során bal back pozícióban játszott, mely gyengeségének számított, ezért örült a lehetőségnek, hogy ezt fejlesztheti. A félév során csak bal lábbal ért a labdához, több tízezer alkalommal.

Megosztotta a hallgatósággal labdarúgói „bakancslistáját” annak bemutatására, hogy nem a nagy célok kitűzése és azok hajszolása vezet a szakmai elégedettséghez, hanem a kis lépésekkel való előrejutás segíti az önbecsülés és magabiztosság megszerzését. Beteljesületlen álmait nem kudarcnak éli meg. Szakmai életében voltak hullámhegyek és –völgyek, de mégis ez utóbbiakat tartotta fontosabbnak, hiszen általuk tanult, fejlődött és akart még jobb játékossá válni.

A Vasas stílusáról szóló rész összeállításához korábbi csapattársai segítségét kérte, így közös meglátásukból alakíthatta ki előadását.

Edzői tapasztalatait több évtized során szerezte. 16 évet töltött a Bozsik programban, 2 évet a Vasas U16 csapatánál, 2 évet a Femina női utánpótlásában, 3 évet a női U17 válogatottnál. Ezek alapján összeírta javaslatait, tanácsait az utánpótlás-nevelésben dolgozó edzők számára.

Saját gyermekkorában szerzett tapasztalatai alapján javasolja, hogy a gyermekek edzésénél azt kell erősíteni, ami a gyengéjük. Fontos, hogy minden poszton kipróbálhassa magát. Összegyűjtötte jó tanácsait a fiatal labdarúgó-palánták számára.

A kispálya és a grundfoci fontosságát hosszasan ecsetelte. A mai sportvezetői szemlélet szerint a 10 éves gyerekeket már nagypályán játszatják, miközben a kispálya nyújtotta játéklehetőség sokkal jelentősebb fejlődést eredményezhetne. A 3-3 elleni játék során a gyerekek többször érnek labdába, gyakoribb a test-test elleni játék, több a lehetőség a taktikai fejlődésre, míg a nagypályás játékban néhány gyerek csupán 1-2 alkalommal ér a labdába, és inkább a távoli játék dominál. Állítása megerősítésére nagynevű nemzetközi játékosok idézeteit sorolta fel, akik szintén a kispálya hatékonyságát emelik ki.

Összefoglalásként megismételte, hogy nem a szerencsében kell bízni. Meg kell látni a lehetőséget és megragadni – a pályán és az életben is. Ez vezet a tényleges sikerhez, ami önbecsüléssel és elégedettséggel tölti el az embert. 

Előadását kérdésfelvetésekkel zárta. 2000 óta az infrastruktúra fejlesztés soha nem látott mértékben felgyorsult, jó minőségű és jól felszerelt pályák sora épült ki. A korábbi években sokszor hangoztatott kifogás volt, hogy „sok pénz, jó foci”, de a fejlesztések ellenére a labdarúgás színvonala nem javult az elvárható mértékben. Mi lehet ennek az oka? Az edzők, akik erős nyomás alatt állnak a győzelemkényszer miatt, így nem az egyének fejlesztésére, hanem a csapatmunkára koncentrálnak? A szülők, akik a „legjobbat” akarják a gyermekeiknek, csapatról csapatra hordják őket, ezért nincs idő a csapatok összeszokására? Vagy mert képesek akár 50-80 km-re a „nagy csapatok” edzéseire hordani a gyermekeket, ezáltal elvéve a gyerekektől a játék örömét, akik hamar belefáradnak a folytonos utazásokba? Vagy maguk a gyerekek, akik nem elég kitartóak, könnyen megsértődnek, rossz a kudarctűrő képességük, ezért túl hamar feladják a próbálkozásokat?

Bármelyik is az oka, a folyamat minden szereplőjének kölcsönös összefogására, együttműködésére és egymásban való bizalmára van szükség ahhoz, hogy a magyar foci korábbi fényében tündökölhessen.

Egy humánus, szakmailag érett gondolkodású szakembert ismerhettünk meg Kiss László személyében. Köszönet a szervezőknek a tartalmas programért.